Elkerült arcok sziluettjén át, türelemre int a hajnali félhomály.
Korai ál/harcos bálból nyugalomra ébred a megfáradt test,
Napsugarak fényében a lélek, gondtalan tündértáncot lejt az úton.
Otthont, megnyugvást hajszoló bolond sminkjét lemosva, tér magához az időtlen mában.
Feloldozó imát mormolva maga elé, hálával a tegnapért is.
Holnap majd újra lehet egy a sokból aki érez.
Nem éppen egyszerű a téma, amit hoztam, mára függetlenül attól, hogy az önbizalomhiány tökéletesen túlelemzett mindenki által időnként megélt kérdésköréhez kapcsolódik. Megannyi olvasott és megélt irodalom ad is számos választ arra, hogyan és mint fejleszthető ez a bennünk meglévő vagy épp alacsony vagy túl magas szinten ingadozó valami amit önbizalomnak nevezünk. Az alap gondolat amin mostanában pörgök nagyon nem saját, sőt kedves, szeretett Pál Feri atyától származó, jó helyen éppen megfelelő gombot megnyomó ám annál fontosabb fogalmazzuk úgy személyiség fejlődési elem. Dióhéjban összefoglalva a lényeg, hogy ugyan lehetünk Önbizalommal teliek az életben, ha nem társul megfelelő önazonosság az egyes szerepekhez. Ez van akinek persze pofon egyszerűen hangzik van akinek, így köztük nekem is napokig tartott mire valamilyen szinten ténylegesen be tudtam építeni a legfontosabb gondolatokat a dologgal kapcsolatban. Ha minden igaz, - és erre azóta hogy ezzel foglalkozom számos bizonyítékra lettem figyelmes- az önbizalmat és az önazonosságot nem szabad különválasztani, pontosabban kezdem gyanítani, hogy a két fogalom olyannyira összefügg, mint ahogy a jing-jang jelben nincs vonal. Ha nem vagyunk Ön-azonosak egyes szerepeinkben akkor bizony építgethetjük az önbizalmunkat az életünk bizonyos területin érhetünk el sikereket is, sőt ámíthatjuk magunkat hamis önbizalommal, és felfújhatjuk azt a bizonyos lufit hatalmasra is.Meggyőződéssel, hogy nálunk bizony minden rendben van, ám félő hogy egyszer egy olyan pontnál ahol nem ismertük fel önmagunkat valamely szerepünkben( gyerek, anya, társ, férj, feleség, alkalmazott, főnök, apa, testvér,barát stb.) egy előre nem látott pillanatban, valamilyen indikátor hatására ez a lufi kidurran. Önismereti kurzus felsőfokon? Igen elsőként nekem is az jutott eszembe, hogy na ez vagy nagyon egyszerű és nem is érdemes ezzel foglalkozni, aztán hirtelen ráébredtem, hogy ez pont annyira bonyolult, hogy az egom napokig lezárt a téma előtt, el se jutottam odáig, hogy megértsem mit is jelent ez az én esetemben, függetlenül attól, hogy én bátran vállalom és őszintén kimondom, hogy tényszerűen bizonyos szerepeimmel kapcsolatban embertelen zűrzavar van bennem, attól teljesen függetlenül, hogy milyen odaadó, szerető családba sikerült a "gólyának ledobnia". Valahol ennél a pontnál jutottam el oda, hogy bizony ez tényleg nem kis pálya és érdemes vizsgálódni az én kis hiányos ön-azonossági színtereimen belül, mert biztosan akadok olyan megválaszolatlan kérdésekre, amik ténylegesen megválaszolhatóak színtiszta pszichológiával. Aztán bekapcsolt a gyanú radar is, hogy aha persze nyilván tökre egyszerű szépen sorra megyek mindegyiken megtalálom a válaszokat, kialakítom és elbúcsúzom a nem megfelelően rögzült mintáktól és már kész is vagyok :) szóval akkor itt kell, hogy legyen valami amit még mindig nem értek és nem veszek figyelembe. Megjegyzem a nagy felismerésekkel járó megkönnyebbülést sem igazán éreztem, egészen máig. Amikor is valami megváltozott mert sikerült végre felfognom azt is, hogy megint csak társadalmi normák, mások által "normálisnak" megélt mintákban gondolkozom és ezeknek én tényleg nem felelek meg. A tanult szerepeket én személy szerint eddig gyakorlatilag egyáltalán nem értelmeztem, vagy nagyon nem úgy értelmeztem, amiket azok nekem jelentenek. Most nyilván arra gondolsz, hogy neked a legtöbb ilyennel nincs bajod, merthogy sziklaszilárdan van én,nő, férfi,anya stb képed, hát fájni fog de szólók, pont ezeket a nagyon szilárd elméleteidet vizsgáld meg mert lehet, hogy az egod pont ezeknél vezetett meg a leginkább, és semmibe nem kerül egy kicsit mögéjük nézni, tudod csak hogy ne hagyjuk az a lufit olyan könnyen kipukkadni.
Van a lélekméregtelenítésnek az a része, amikor a fizikai valód egy az egyben produkálja a lélek tisztulásának tüneteit. Az a pár óra amikor az esti meditáció után nulláról Rád tör a nyavalya, és azon kapod magad, hogy már egy fél csomag százas zsepit használtál el. Ilyenkor máshogy sír a lélek, s indikátorként jelzi, hogy valószínűleg valamire sikerült rátapintanod. Mostanában mindenhol azt olvasom, és miért ne hinnék a nálam okosabbaknak, hogy a jelenlegi időszak amúgy is kedvez a rendrakásnak odabent. Nos jelentem, én megtettem amit csak kellet az elmúlt napokban, hogy hamarosan újult erővel feszülhessek neki a változásnak. Rendszerint ilyenkor másnap reggel már kutya bajom, mert az a fajta "kalapkúra" amit odabent végzünk hatványozottan hatásos, ha tényleg elszántunk magunkat a rendrakásra, tisztán látásra. Nem lennék őszinte, ha nem jegyezném meg, hogy a kőkemény mélypont indikálta, hogy a rendelkezésre álló és lényemnek fekvő összes létező eszközzel tisztítsam meg a terepet valaminek. Mostanában egy kicsit össze voltam zavarodva, mondhatni a zavarodottság szinte megbénított, és nem úgy mint eddig korábban bármikor. Valami aktív bénultság kerített hatalmába, aminek a falain belül gyakorlatilag nem kaptam levegőt, nem tudtam aludni, folyton pörögtem és a világból is ki tudtam volna futni, semmi nem volt elég, nem tudtam a rendelkezésemre álló energiámat megfelelően felhasználni. Szintén hazudnék ha azt mondanám, hogy már vége, nem most pont azért is írom le szinte válogatás nélkül az összekuszált gondolatokat, hogy ténylegesen vállaljam és megmutassam, hogy milyenek vagyunk illetve én milyen vagyon a mélypont közben, alatt... Az igazság az, hogy jelenleg a jelennel a múlttal a jövővel kapcsolatos fogalmak is teljes mértékig zavaros jelentés tartalommal bírnak számomra. Sokszor mondjuk, halljuk és a többi, a jelenlét a most-ban élés fontosságát a jelen tudatot és most először érzem, hogy ez az egész nem jól van megfogalmazva, épp ezért nem is érthetjük igazán a legyél jelen tényleges jelentőségét. Tudom most aztán a teljes értetlenség kellős közepébe sodrom magam, de itt a lényeg, a jelennek a most-nak nincs is jelentősége. Rosszul van érzelmezve az egész, az idő egy és nekem úgy tűnik ezt kell megértenünk ahhoz, hogy világosabban érezzünk az univerzumban. Szerintem jelen valahogy máshogy kell lennünk....és valahogy ez már befejezett és mégis jön majd még. Az én órám talán tényleg másképp jár, pedig annyira nem is vagyok elveszve Csodaországban.
Tudom, hogy a most általam fel nem tett, illetőleg
boncolgatott költői kérdésnek nagymértékben köze van a ki és vagy feldolgozott
feladatokhoz, pontosabban a feldolgozottság szintjéhez. Azt sem tudom más ezzel
pontosan hogy is van, de nálam főleg mostanában, természetesen ismert okokból,
az egom egyszer csak fogja magát egy adott szituációban és ajtóstól ront a
házba. Fogalmazhatnék úgy is, hogy színre lép, tekintve, hogy ilyenkor
konkrétan Ő nyilvánul meg, reagál a másik vagy mások akciójára. Nem tagadom és
elhiszem, hogy furcsa, hogy az egot magát Ő-vel, harmadik személyként nevezem
meg, de tény ugyanakkor, hogy ezekben az esetekben a szó szoros értelmében
kívülről látom magam és a helyzetet egyaránt. Érzem, hogy az Önvalómat vajmi
kevéssé érdekli például az adott konfliktus, vagy a hozzám intézet mondatok
sokasága „alapesetben” a gyári beállítások tükrében, nem ezt váltaná ki
belőlem. És mégis a papírformának megfelelően Ő játssza a hozott mintát,
szerepet. Volt olyan, hogy azt gondoltam, ez kész téboly és biztos, hogy nem
vagyok normális. Hisz tudom, hogy ez nem is én vagyok és Atyaúristen, bizonyára
megzavarodtam, ha tényleg a színfalak mögül csendben lesem, mi zajlik az
előtérben. (Feltételezem, most akad olyan aki tényleg az gondolja, hogy
ezer százalék, hogy nincs minden rendben a fejemben – egyébként nincs és ez így
van jól!). Azonban a magam és mások megnyugtatására is jelezném, hogy mostanra
már tisztén látom mekkora lehetőség is mindez a mélyebb önismeretre.
Mondhatnám, egyszerre két fronton kapok esélyt a tanulásra. Önmagamban, tényleg
legbelül lemegy a jelenet abban a formában, ahogy minden a legegyszerűbb,
hatékonyabb s a többi lenne, a felszínen meg a kontrollcsoport néhány „hibával”
elvégzi a piszkos munkát. Nevezhetném egyébként házi feladatnak is, mert a
háttérből a lélek mint szerető tanítónéni mondogatja, hogyan is kellene azt a
fránya tollat fogni, amivel az élet című könyvecskébe írogatjuk az eseményeket,
történeteket. A jó hír az egészben az, hogy úgy veszem észre, lépésről lépésre,
látszik a fejlődés. Egyre különfélébb leckékkel találom szemben magam, pedig
volt idő, nem is rövid amikor azt éreztem, folyton ugyan abba a tócsába léptem
mint korábban már meg annyiszor. Hangsúlyozom itt nem csak és kizárólag
párkapcsolati témákra gondolok, sőt nevezzük emberi kapcsolatoknak, és
helyzetmegélésnek a teljesség kedvéért. Bennem megvan a szándék, és az indíttatás, hogy elemezzem magamat valamint, hogy felismerjem, mikor, mivel, és
azzal éppen hányadán is állok. Viszont félhangosan hívnám fel a figyelmet, ha
tapasztalsz és biztos, hogy tapasztalsz hasonlót, akkor érdemes kicsit tüzetesebben megvizsgálni Önmagad és az általad a különböző helyzetekre adott
válaszokat. Főképp azért, hogy észre vedd, ha esetleg állóvízben horgonyoztál
le, ahol mindig ugyanaz a vihar tombol. Ha van kedved és lehetőséged, segíts
magadnak hadd folyjék a lélek, bár idővel az univerzum úgyis a megfelelő
irányba terel, viszont én úgy gondolom, lelkesebben tudsz a leckének feszülni,
ha lelkesen állsz hozzá.
Nem igazán tudom nő lévén, hogy ez a férfiaknál hogy is zajlik, így erről konkrétan nem tudok nyilatkozni, hogy egy hosszú kiadós zokogós, néha elhalkulós, kicsit hüppögős fáradságból, kimerültségből, vagy akár csak túlcsordultságból kifolyólag egy több órás sírás terápia megtisztítja a lelket. Én telihold előtt és közben kifejezetten szenzitív vagyok, bár mimóza lelkem a hétköznapokon is megér egy külön misét. Tudom azt is vannak olyanok akik egy csepp könnyet se nagyon ejtenek soha, őket is megértem. Bár nekik is javaslom, hogy érdemes dolgozni a folyamaton. Rendkívül lélek felszabadító tud lenni a kiadós könny terápia. Ilyenkor a "vihar" elcsendesülése után, én szeretek a tükörben, őszintén szembenézni önmagammal, mert ilyenkor a pillákról párolgó könnycseppeken át, egy teljes mértékig letisztult fényes lélek néz vissza rám. Az én szemem például ezen alkalmakkor a zöldes-barnából egészen világossá zöldül és valóban kristály tisztán látom a bennem lakozó lelket. Körülbelül tizennégy éves korom tájt, amikor még gyerek fejjel szégyelltem mások előtt sírni, (mert azt gondoltam ez a gyengeség jele) egy igen hosszú meditáció után amikor is elállíthatatlan zokogásban törtem ki, a következőt mondta nekem régi kedves gurum, tanítómesterem :" -Nevess vagy Sírj egy jót!!!" Fülemben még ma is visszacseng az akkor megannyi felkiáltójellel és szerető mosollyal hozzám vágott egyébként mindenki által pofon egyszerűnek gondolt sőt banálisnak ítélhető gondolat. Nos szerintem ne ámítsuk magunkat, mert ez egyébként ennyire nem egyszerű. Valószínűleg sokunkkal előfordul olykor, hogy ott van a torkunkban a fojtogató, torokszorító sírás, de ha megzavarodunk akkor sem tudunk egy árva könnycseppet se kipréselni magunkból. Ez teljesen egyéni vélemény és tapasztalat alapján olyankor fordul elő amikor még a gondolat, probléma magja nem eléggé kiforrott bennünk, ilyenkor még nem vagyunk kész az igazi megélésre, kidolgozásra, ne adj isten feloldozásra. A nevetéssel szintén ez a helyzet, az is csak akkor hat igazán, ha tényleg mélyről, szívből jön. Itt megjegyezném, ugyan ez újfent szubjektív vélemény, hogy az oknak nem feltétlenül kell felhőtlennek lennie, mi több őszintén, szeretettel keblünkre ölelni a nehézségeket, a rossz időszakokat akkor lehet igazán ha van humorunk és lelkesedésünk kacagni mindenen, és tudunk igazán örülni a feladatnak, azt lehetőségnek felfogni a fejlődésre. Én úgy vettem észre, ha dolgozunk ezen akkor idővel meg amúgy is az univerzum velünk együtt sír és nevet. Így én továbbra is időről-időre mantra szerűen sírok vagy nevetek egy jót!
Arra jutottam az elmúlt napok gondolat fellegein át, hogy olvasók hiányában, arról írok amiről csak akarok. Legyen az bármilyen személyes és naplószerű is. Aki olvassa és akinek mond valamit amit írok, azzal tényleg szívem lelkem összes szeretetével osztom meg.
Amit eddig is mindig biztosan állíthattam és a tényállás még mindig tartja magát, Rám valami általában vagy extrémen intenzíven hat vagy sehogyan. Nyilván mindez a szélsőséges jellemem velejáró hozott csomagjának tartozéka. A művészet olyan területei mint a zene, vagy a festészet vagy éppen a balett, a film, a színészet valamint az irodalom, az én szívemben mindig is fontos szerepet töltöttek be (egyébként, ezzel sanszos, hogy el is fogytak a művészeti ágak, illetve nem a szobrászat eddig valami okból nem hatott mélyebben rám :) ) és jelenlegi jellemem ékes alakítói voltak mindig is.
Imádom, hogy belül bennem mindig szól a zene. Korábban írtam is erről, hogy praktikus okokból fontos figyelni a saját belső dallamunkra valamint hogy érdemes tudni a "kottát" olvasni, csak hogy a másikban is könnyebben meghalljuk a bent zajló műremeket.
A rajz és a festészet a színek kavalkádja is mindig magával ragadott, és szerintem iszonyúan leíró, egy-egy fény,illetve szín játéka az alkotásokon. Belül,ugyanis ha az ember figyel szinte tényleg látja az alkotó lelkének egy darabját. Természetesen úgy gondolom, hogy a megértéshez és a látott anyag tisztán értéséhez finom hangolásra van szükség. Azt nem tudom, hogy erre mennyire kell születni, nekem ezzel kapcsolatban ebben az életben viszonylag egyszerű dolgom volt, mert vénásan, sejtszinten öröklötten szivárgott a lelkembe az ilyen fajta értelem. Számomra két igen meghatározó ember is közel isteni tehetséggel jött a világra, és nevelésük, Rám gyakorolt hatásuk által, mondhatni az anyatejjel szívtam magamba a képességet, hogy az alkotások mélyen látása és megértése által és a velem született zagyva lelkületemmel olykor bizonyos alkotások és utak magukba rántsanak.
Hogy most ezt pontosan miért is hoztam fel? Jó kérdés, nem is én tettem, az univerzum a ludas újfent. Napok óta forog bennem pár kép. Olyan zsigerig hatoló szinte megkönnyezendő szinte családállítással felérő erekben cikázó fajták, amik nem hagynak szabadulni. Van egy kép a régi szobám falán, egy tündér szárnyas, nonfiguratív tündérről, aki amolyan védő angyalom. Az alkotója nem is sejti mennyit jelent nekem ez a krétával vászonra vitt őrangyal. Valószínűleg azt sem tudja, hogy álmaimban is megfogja kezem, és ébrenlétben elkísér minden nehezebb lépés esetén, és hogy velem nevet, ha kacagni támad kedvem az élet viszontagságain. Édesanya ha véletlen olvasod, köszönöm az a képet! Azt az ábrát, amiben minden ízig vérig nő, asszony, anya benne van minden értéket amit Tőled kaptam nyugi itt hordozok magamban, mélyen kitörölhetetlenül. A másik nagyapám gyönyörű, művészi, szinte kalligrafikus kézírása. Betűk, mit betűk, inkább rajzolatok sokasága amik által egy helloszia is bennem olyan művészi intellektussá fogalmazódtak mint a legszebb imák, amiket szívből mormolunk. A papa illata még ma is intenzíven él bennem, nem az amikor már beteg volt, és a betegség illatát éreztem ha beléptem a szobába, hanem a korábbi, az igazi, a gyarló lélek illata, aki őriz néha megoszt titkokat. Nekem cinkosom, barátom volt ő is. Kialakult férfi képem egyik meghatározó alakja.Régről ismert lélek. Időről időre kérek a nagyitól egy egy ruhadarabot, valami olyat ami az aktuális lelkivilágomnak megfelelően ténylegesen öltözteti és alakítja stílusom.Az igazi nagy Urak (Lordok) sosem mennek ki a divatból! Így volt ez most is a legutóbbi hazatérés alkalmával, kockás, kék-fehér flanel ingre leltem a gardrób nem is oly rejtett zugaiban. Nem tudom, hogy fogom e valaha hordani ezt a ruhadarabot, de azt tudom, hogy amikor az anyám által rajzol képre gondolok, vagy végig simítom kezem az ing puha anyagán, akkor emel fővel, erősen, bátrabban veszek bele a választott útba. S persze írhatnék még más Engem és életet meghatározó alakokról, de az Ő helyük talán egy másik bejegyzésben van.
Lárma odabent, magyarázatlan nyugtalanság. A szabadulás, ebben a pillanatban, a Mostban rettentően távolinak hat. Rengeteg kérdőjel, talán még annál is több válasz kavarog a kis személyes univerzumban. Valószínű, hogy nem mindenkinek kell ilyen mélyre néznie, s mélyen látnia. Tény, hogy ezek most nagyon személyesre vett figurák.
Pár hete, valaki aki rendszeresen inspirál azt mondta nekem, hogy tele van a meghajtó leírt, megélt gondolatokkal, amik éppen a mélyponton születtek, csak nem akarja vállalni, mert ugyan nem így fogalmazott, de nem akar támadási felületet biztosítani mindazoknak akik esetleg ezzel vissza élhetnek. Én erre azt mondom, gondolom, hogy természetesen megértem, az Ő dolga, de én vállalom. Mert mindenkinek van, s ha ellenem akarná bárki felhasználni a jelent, akkor csak annyit tudnék reagálni erre is hogy welcome, lehet jönni, köszi erős vagyok.
Mástól kaptam olyat nem rég, azt már Rólam, hogy pont azt szereti bennem, hogy mindig mindenkor vállalom, bármi van. A minden kiírva az arcomra frázis előre szólók fájó, és félhető, jogosan. Vélheti bárki gyengeségnek a könnyemet, a kimondott fájdalmat, a pillanatban a hittben való megingásomat, de ezzel kapcsolatban is jelzem, ez szintén erő, és becsüld magadban, mert holnap már tényleg csak az számít aki akkor vagy, és ez merőben hozzájárul. Tény másrészről, hogy nem fogalmazok egyszerűen, ez nem véletlen. Nem fogyasztható és emészthető könnyen amit mondok, amit közlök. Nem is ez a cél. Kihívás nélkül tényleg az egész mit sem ér, és távol álljon tőlem, hogy közhelyes frázisokba bocsátkozzak, de van itt valami nagyon fontos, Magadnak ne hazudj, s jobb teszed, ha másnak sem, mert az rögtön gerjeszti az Önbecsapást. Mit értek ez alatt? Ne hazudd el magadnak, sem másnak, hogy "boldog" vagy, ha éppen nem úgy érzed. Ha megkérdezik érdeklődve,nem csak megszokásból (ezt érzed), hogy vagy válaszold az őszintét. Megjegyzem én személy szerint akkor is vállalom a valóságot, ha valaki csak a hogy vagy-al köszön, mert épp nincs mit kérdeznie annyira elvan Önmagával.És igen, ha Te kérdezel, akkor figyelj a válaszra, nem olyan nagy dolog a másikra is fordítani az energiádból. Ha nem tudsz inkább ne kérdezz, ne is mondj semmit. Vedd észre kivel van igazán dolgod, mást nagyon amúgy sem sodor az utadba a sors, az élet, a miegymás. Hogy nem mondok ezzel semmit? Lehet, ez sem cél. Nekem a cél Önmagam lenni, az aki szeretnék, aki érez, aki lélek. Szerintem ennél jobbat, többet másnak sem kívánhatok. Használjuk már ki a kapott, meglévő lehetőségeinket. S ha bármi célom is van az időről időre leírt szavakkal, akkor talán az, hogy ha kicsit Magadra ismersz, akkor merj Önmagadra lelni. Kezd ezzel a hetet ha mered.Legyünk lendületben. Szép Hétfőt!
